Lelövöm a poént: Az ország intellektuális közbeszédének – véglegesnek látszó – megszűnéséről van szó a szekértábor küzdelemnek alávetett primitívként, műveletlenként, és mindenek felett megvetethetőként kezelt lakosság még elcsábítható rétegének megnyeréséért folytatott eszeveszett harc melléktermékeként.
Itt és most nem foglalkozom azzal a hitvallási jellegű kérdéssel, hogy a szörnyűséges, és közös életünk minőségét nagy mértékben feneketlen negatív spirálba taszító folyamat beindításáért és fenntartásáért melyik politikai oldal felelős inkább; ma már egyik szemben álló fél sem képes vagy hajlandó ebből a csapdából kikecmeregni, és közben társtettesként olyan – eredetileg, öndefiníciójukat tekintve ezt a folyamatot elutasító társaságok is involválódtak, mint a DK vagy az LMP, amelyik időközben teljes mértékben kiérdemelte nevében a L(ófaszt) Más a Politika rövidítés feloldást.
Akkor lássuk az eseteket, amik közül még ki is hagytam az univerzális belpolitikai bunkósbotként és közbeszédterelőként instrumentalizált szükségállapot törvénytervezet ordítóan hamis, és demagóg indoklását.
-
A műfelháborodás a - megjelenésében számomra egyébként kicsit Dr Joseph Goebbelsre hajazó és hasonlóan tehetséges G. Fodor Gábor terhére rótt - 888 cikk kapcsán. Nekem (nyilván fertőzötten az ország állapotától, és a megemelkedett ingerküszöbtől) a magas labda lecsapása önmagában semmiféle megrendülést nem okozott, már csak azért sem, mert Tóbiás Józsefet eleve bukásra álló és tehetségtelen politikusnak tartom, akinek vezető szerepe (hasonlóan a harmatgyenge Gyurcsány Ferencéhez) csak az ellenzék tehertételeként tudom értelmezni az orbanizmus leváltását célzó törekvésében: Annak alapján ahogy Deutsch Tamás feltételezett ügyeiről ( razziával ízesített kupilátogatásáról, félrelépéseiről és kábítószer fogyasztásáról) miket lehetett olvasni akár jó nevű szerzők tollából, el tudom képzelni, hogy milyen cikkek jelennének meg az ellenzéki pártokhoz közelálló orgánumokban, ha – teszem azt – Lévai Anikóról bukkantak volna fel múltjából a tulajdonos beleegyezésével pénzért közzétett erotikus sajtófotók. (Lelki szemeim előtt a vitrilos cikk, amit Tota W remekel a HVG-ben)
Az sokkal inkább meglepett, hogy a szocialista párt részéről a 888.cikk által feltételezett azonosítással szemben, hogy az általam vagyontalannak és befolyástalannak gondolt (korábban azzal kérkedő) Tóbiás József azonos lenne a Keleti Györgyi által jegyzett botránykönyvben említett nagy hatalmú prostifogyasztó szocialista főkorifeus ügyféllel – valljuk be ez az a pont, ahol a cikk érzékenyen nagyot üt –, semmiféle konkrét cáfolatot nem olvastam, és mivel a tiltakozás a Tóbiás család magánéletének aljas megsértésére irányul, a tapasztalat azt mondatja velem, hogy a tiltakozás ilyen hangszerelése inkább beismerésnek hangzik. Egyedül Tóbiás lányának említése, fényképe és kontextusba helyezése az, ami túllépni látszik az európai bulvár újságírás demokratikus társadalmakban megszokott keretein. Az sokkal inkább elgondolkoztató, hogy G. Fodor miért tett ekkora szívességet a szocialistáknak, illetve Tóbiásnak: Meggyorsítani, vagy ellenkezőleg, esetleg éppen megakadályozni akarta-e – a szükségesnek látszó kádercserét? A legenda szerint egy, a nyugati sajtóban annak privát korrupcióját leleplező cikk mentette meg Czinege Lajos honvédelmi miniszteri állását, amikor Kádár le akarta váltani. -
A másik eset a kolontári ipari baleset büntetőbírósági ítéletének társadalmi fogadtatása. Mivel az Orbán kormány tevékenységének egyik első – és jövőbe mutató - szimbolikus tette volt a parlamentben elkövetett prejudikálás, és azt követő gyors és törvénytelen letartóztatások – minden demokrata érzésű polgárnak őszinte megkönnyebbüléssel kellene fogadnia azt a tényt, hogy az adott esetben a bíróság képesnek látszott a jogállami működésre, és - a nyilvánvaló politikai sugalmazásnak ellenállva - nem akart feltétlenül büntetőjogilag felelősségre vonható bűnbakokat produkálni, olyan körülmények között, ahol a személyes és intézményi felelősség eloszlása rendkívül diffúznak és képlékenynek tűnik, hasonlóan a kolontári altalajhoz. – Vagyis a jelen perben szembeszökő az a sokak által figyelmen kívül hagyott körülmény, hogy a büntetőjog -legyen az bármilyen finomhangolt -, beágyazva a jogrendszer biztosítékai közé, csak rendkívül durva és primitív, és sokszor alkalmatlan modellel tudja csak a társadalom ideális viselkedését leképezni, azaz bármennyire is nem szeretjük tudomásul venni, életünk eseményei egy kellemetlen véletlenekkel teletűzdelt világban játszódnak le, és ezek elleni biztosítékok létesítésére csak igen korlátozottan vagyunk képesek.
Pedig a kísértés nagy volt; - hogy egy elriasztó precedenst említsek – Olaszországban – a tömegnyomásnak engedve – a bíróság akár egy szakértőt is börtönbe akart küldeni – egy megjósolni elmulasztott földrengésért. Pedig ott még csak nem is egy ember alkotta műtárgyról volt szó.
Normális társadalomban tehát az ellenzék tapsol a hatalmi önkény sugalmazásának ellenálló bíróságnak, mifelénk pedig – a legkisebb ellenállás elvét követve – kussol, vagy pedig asszisztál a primitív „igazságkereső” tömegvéleményhez, ami a sajnálatos halálesetek nyomán (jelen esetben éppen a kormányfői sugalmazását követve) bűnös és bosszú után kiált, kárhoztatva a „bundázó, a bűnözőkkel összeszövetkező bíróságot” csupán azért mert szívesen azonosítja és azonosíttatja annak intézményeit a „gonosz” állammal, és ez utóbbi kárhozatos vezetőivel.
